VII.

Az ifjú SRTT-t valahogy át kellett terelni a csapdává átalakított DBLF pihenőszobába. Ehhez először is ki kellett hozni az AUGL kórteremből. Ezt a munkát tizenkét káromkodó szitkozódó, nehéz búvárruhájában esetlenül mozgó megfigyelő végezte el, akik addig üldözték a szökevényt, amíg annak nem maradt más lehetősége, mint kimenekülni a zsilipbe. Conway, Prilicla meg egy fél tucat megfigyelő várakoztak odakint, valamennyien olyan védőruhában, amelyet akár fél tucat különleges környezetben is használhattak, ha a hajsza során sor kerülne ilyesmire. Murchinson is velük akart menni, de Conway szigorúan közölte vele, hogy neki a három AUGL beteg megfigyelése a dolga, tehát foglalkozzon azzal. Nem akart goromba lenni Murchinsonnal, de határozottan ideges volt. Ha az ötlet, amiről olyan lelkesen beszélt O'Marának, nem válik be, akkor rövidesen két gyógyíthatatlan SRTT betegük lesz, egy helyett.

A szökevény ismét átváltozott – üldözői hatására működésbe lépett ösztönös védekező mechanizmusa –, most félig-meddig földi ember alakot öltött. Esetlenül, bicegve futott a folyosón túlságosan is rugalmas, és nem a megfelelő helyeken hajló lábaival, s az AUGL tartályban viselt, pikkelyes bőre itt-ott az emberi hús rózsaszínére meg az orvosi köpeny fehérjére kezdett emlékeztetni. Conway rosszullét nélkül tudta nézni a legförtelmesebb betegségekben szenvedő legrondább idegen lényeket, ám a futás közben emberré változni akaró SRTT látványától fölfordult a gyomra.

A hajsza hirtelen az MSVK folyosóra vitte őket, s egy pillanaton belül az egész társaság egymás hegyén-hátán gomolygott. A háromlábú, gólyaszerű MSVK életforma rendkívül kicsi gravitáción élt, amihez a Conwayhoz hasonló DBDG-k nem rögtön tudtak alkalmazkodni. Ám amíg Conway még lebegett, az űrben nagyobb gyakorlatot szerzett megfigyelők már ismét a talpukon voltak. Az SRTT pedig ismét az oxigénszektor felé tartott. Kínos néhány perc volt, gondolta Conway, mert a halvány fényben meg abban a gomolygó ködben, amit az MSVK-k légkörnek neveztek, nehéz lett volna ismét megtalálni az SRTT-t, ha szem elől tévesztik. Ha most ilyesmi történne. Conway nem is merte végiggondolni. Ám a DBLF pihenőszoba már csak néhány percnyire volt, s az SRTT egyenesen arrafelé tartott. A lény ismét átváltozott, most valami nehézkes, négy lábon futó valamivé. Mintha összehúzódott volna, s mintha páncélja is kezdett volna képződni. A lény még ebben az állapotban volt, amikor az egyik oldalfolyosóról kirohant két megfigyelő, és arra a folyosóra terelte, ahol a pihenőszoba volt. … Amit üresen találtak!

Conway vadul káromkodott. Legalább fél tucat megfigyelőnek kellett volna ezen a folyosón lennie, hogy elállják a lény útját, de a hajsza olyan gyors volt, hogy nem értek ide idejében. Nyilván még bent voltak a pihenőszobában, és a felszereléssel foglalatoskodtak, az SRTT pedig elrohant az ajtó előtt. Ám Conway nem számolt Prilicla gyors szellemével és hihetetlenül sebes mozgásával.

Asszisztense nyilván rájött ugyanerre, s a kis GLNO máris futott az SRTT után, utolérve a szökevényt fölszaladt a mennyezetre, majd megelőzte az SRTT-t, és visszatért a padlóra. Conway ordítva próbálta figyelmeztetni, hogy öngyilkosságot követ el, hiszen semmi esélye a most leginkább óriás rákra emlékeztető SRTT-vel szemben. Aztán látta, hogy mit akar Prilicla.

Egy benyílóban egy hordágykocsi állt, mintegy harminclábnyival az SRTT előtt. Conway látta, hogy Prilicla beindítja a kocsit, új asszisztense tehát nem hősködött esztelenül, hanem okos és fürge volt, ami az adott helyzetben nélkülözhetetlen volt.

A hordágykocsi – vezető nélkül – száguldani kezdett a folyosón az SRTT felé. Fémes csattanás hallatszott, aztán mindent elborított a kocsi elemeiből kiáradó, sűrű, sárga köd. A légszívók még nem végeztek, amikor a megfigyelők végre beterelték a döbbent és szinte mozgásképtelen szökevényt a pihenőszobába.

Néhány pillanat múlva egy megfigyelőtiszt közeledett Conwayhez, s a fejével a szobában elhelyezett, bonyolult műszerekre, meg a fal mellett sorakozó zöld egyenruhásokra bökött, akik valamennyien a lényt nézték, amely most a szoba közepén forgott maga körül, keresve a menekülés útját. A tisztet nyilván mardosta a kíváncsiság, de igyekezett közömbösnek hangzani.

– Dr. Conway, ha nem tévedek. Nos, doktor, mit kíván tőlünk?

Conway megnyalta az ajkát. Mostanáig nem is gondolt erre a pillanatra. Azt hitte könnyű lesz, hiszen az ifjú SRTT olyan komoly veszélyt jelentett az egész kórházra, s olyan sok bajt okozott az ő osztályán. De most sajnálni kezdte. Elvégre kölyök volt csupán, akinek elvette az eszét a gyász, a tudatlanság és a pánik. Ha ez a dolog nem sikerül…

– Azt akarom, hogy azt a dögöt ott a szoba közepén, halálra ijesszék.

Persze részletesebben is el kellett magyaráznia, ám a megfigyelők gyorsan megértették, és nagy lelkesedéssel kezdték használni a felszerelést. A komoran figyelő Conway a legkülönbözőbb helyekről összehordott tárgyakat látott, amelyeket csöppet sem rendeltetésszerűen használtak most.

Éles füttyök és szirénavijjogás, egymáshoz ütögetett fémtálcák csörgése meg a mindezt előállító emberek kiáltozása keveredett egymással.

Az SRTT kétségtelenül megijedt – Prilicla állandóan tudósított az érzelmi állapotáról –, de nem eléggé.

– Csönd! – ordította hirtelen Conway. – Most dobják be a hangtalan cuccot!

Tehát az eddigi rumli csupán bevezető volt, most jön a java, mert hallani kell minden neszt, ami az SRTT-től származik.

Lángok lobbantak a szoba közepén reszkető figura körül, vakítóan fényesek, bár meleget alig adtak. Ugyanakkor munkába álltak a sugárkezelők, s a láthatatlan sugarak lökdösték a szökevényt, néha föl is kapták a levegőbe, vagy éppen a mennyezethez csapták. A sugarak ugyanazon az elven működtek, amin a gravitáció-közömbösítő, de sokkal koncentráltabbak és kezelhetőbbek voltak.

További kezelők villogó lámpákkal csapkodtak a levegőben lógó, vadul rángatózó figura körül, s csak az utolsó pillanatban ugrottak mindig félre.

Az SRTT most már igazán megijedt, de annyira, hogy ennek észleléséhez empatikus képességekre sem volt szükség. Állandóan változó alakját Conway még hetekig látta lidérces álmaiban.

Conway a szájához emelte, és bekapcsolta a mikrofont.

– Van odafönt valami reakció?

– Semmi – búgta O'Mara hangja a falon lévő hangosbeszélőből. – Bármit csinálnak is, jó lesz igyekezniük.

– De a lény már teljesen kétségbeesett. – kezdte Prilicla. Conway az asszisztenséhez fordult.

– Ha nem bírja, távozzon.

– Nyugalom, Conway – szólalt meg élesen O'Mara hangja. – Tudom, hogy mit érez, de ne feledje, hogy a végeredmény majd…

– No de ha nem válik be? – ellenkezett Conway. – Mindegy. – Aztán Priliclához fordult: – Bocsásson meg. – Végül megkérdezte a mellette álló tisztet: – Ki tud találni még valamit?

– Magam ugyan nem szeretném kipróbálni – mondta idegesen a megfigyelő –, de egy kis pörgetést javasolnék. Néhány fajt teljesen kiborít a pörgés, bár gyakorlatilag minden mást elviselnek.

A sugarak tehát most már nem csak lökdösték, de pörgetni kezdték az SRTT-t, méghozzá olyan szédítő iramban, hogy Conwaynek a puszta látványtól is fölfordult a gyomra, s közben a villogó fények úgy táncoltak a lény körül, akár a tébolyodott holdak a bolygólyuk körül. Jó néhány embernek csökkent a kezdeti lelkesedése, Prilicla pedig valósággal reszketett hat pipaszár lábán a rázúduló érzelmi viharban.

Ostobaság volt idehozni Priliclát, gondolta dühösen Conway, egyetlen empatikus képességekkel megáldott lényt sem lenne szabad arra kárhoztatni, hogy ezt – ha áttételesen is – elviselje. Különben is, kezdettől rossz volt az elképzelése, mert ez az ötlet kegyetlen, szadista és ártalmas. Rosszabb vagyok, mint egy szörnyeteg.

A szoba közepén, odafönt a levegőben a szélsebesen pörgő ifjú SRTT magas hangon, rémülten visongani kezdett.

A hangszórókból hirtelen félelmetes lárma hallatszott: sikolyok, kiáltások, reccsenések, rohanó lábak dobogása, s közben valami sokkal lassabb és súlyosabb is. Hallották, hogy O'Mara teli tüdőből ordít valamit, aztán egy másik hang üvöltötte a mikrofonba:

– Az isten szerelmére, hagyják abba! A kicsike apukája felébredt, és szétveri a berendezést!

Gyorsan, de óvatosan letették a földre az ifjú SRTT-t, aztán vártak, amíg a hármas megfigyelőből áradó zajok elérték a csúcspontjukat, majd kezdtek elülni. Körös-körül a falak mentén mozdulatlanul álltak az emberek, s vagy a földön fetrengő lényt nézték, vagy a hangosbeszélőket, és vártak.

És megtörtént.

A hangok azokhoz a hangokhoz hasonlítottak, melyek néhány órával korábban az összes hangosbeszélőből áradtak, de most nem zavarta őket semmi, s mivel mindenkinél volt tolmácsgép, az emberek meg is értették a szöveget.

Az idősebb, immár egészséges SRTT volt az, amely megnyugtatta, de meg is feddte haszontalan magzatát. Azt magyarázta a csemetének, hogy rossz kisfiú volt, de most már nem lesz semmi baj, ha nem rohangál tovább, és azt teszi, amit a körülötte lévő lények mondanak neki. S minél előbb teszi, mondta az idősebb SRTT, annál előbb mehetnek együtt haza. Conway tudta, hogy a szökevény szörnyű lelki megpróbáltatásokon ment keresztül. Talán túl sok volt neki. Idegesen nézte a – még mindig se hús, se hal – lényt, amely esetlenül bicegni kezdett. De amikor a lény gyöngéden az egyik megfigyelő térdéhez dörzsölte a fejét, mindenki olyan ujjongásban tört ki, hogy szegény kis szökevény kis híján újra pánikba esett.

– Amikor Prilicla elmondta nekem, hogy mi bántja az idősebb lényt, nyomban rájöttem, hogy a kúrának drasztikusnak kell lennie – magyarázta Conway az O'Mara íróasztala köré sereglett diagnosztáknak és főorvosoknak.

Az előkelő társaság már önmagában is elismerést jelentett, ám Conway még mindig ideges volt, hát folytatta:

– A lény visszahúzódása a számára méhen belüli állapotot jelentő olvadásba már igen előrehaladott állapotban volt. O'Mara őrnagy már kipróbált rajta különböző sokkolással járó módszereket, de a rendkívüli alkalmazkodóképességű lény vagy ellenállt ezeknek, vagy tudomást sem vett róluk. Nekem az volt az elképzelésem, hogy a felnőtt SRTT és legfiatalabb utódja között rendkívül erős testi és érzelmi kapcsolatot használjuk föl hasonlóképpen.

Conway lopva körülpillantott. A hármas megfigyelő úgy nézett ki, mintha bombatalálat érte volna, s Conway tudta, hogy nehéz perceket élhettek itt át, míg a katatón állapotból magához térő SRTT-nek sikerült megmagyarázni a helyzetet. Megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Így hát bekerítettük az ifjú SRTT-t a DBLF pihenőszobában, igyekeztünk megrémíteni, a hangjait pedig közvetítettük a szülőjének. Az ötlet bevált. Az idősebb SRTT nem fekhetett itt olvadozva, miközben legifjabb és legkedvesebb utódját komoly veszély fenyegette, legalábbis a jelek szerint. Így a szülői szeretet és gondoskodás elsöpörte lelki betegségét, és visszahozta a jelenbe és a valóságba. Képes volt megnyugtatni a kicsit is, így aztán mindenki elégedett lehet.

– Igen szép gondolatmenet volt, doktor – mondta szeretettel O'Mara. – Megérdemli, hogy fölterjesszük.

Félbeszakította a távbeszélő. Murchinson jelentette, hogy az AUGL-eknél a meszesedés első jelei mutatkoznak, Conway jöjjön azonnal. Conway kérte az AUGL oktatószalagot magának és Priliclának, s elmagyarázta, hogy mennyire sürgős a dolog. Míg ők a szalaggal foglalatoskodtak, a diagnoszták és főorvosok kezdtek elszállingózni. Conway egy kicsit csalódott arra gondolt, hogy Murchinson hívása elrontotta élete nagy pillanatát.

– Ne törődjön vele, doktor – mondta vidáman O'Mara, aki megint kitalálta gondolatát. – Ha a hívás öt perccel később érkezik, magának már akkora lett volna a feje, hogy nem veszi be a szalagot.

Két nappal később lezajlott az első és egyetlen vita Conway és Prilicla között. Conway azt bizonygatta, hogy Prilicla empatikus képessége nélkül – amely rendkívül pontos és érzékeny diagnosztikai módszernek bizonyult –, no meg Murchinson ébersége nélkül képtelen lett volna meggyógyítani a három AUGL-t, a GLNO pedig azt hajtogatta – bármily kevéssé volt is szokása ellenkezni főnökével –, hogy Conway ebben téved. Murchinson pedig azt mondta, hogy örül, hogy segíthetett, és kaphatna-e egy kis szabadságot.

Conway igent mondott, és tovább vitatkozott Priliclával, bár tudta, hogy úgysem fogja meggyőzni.

Conway tudta, hogy képtelen lett volna akár egyetlen AUGL bébit is megmenteni Prilicla empatikus segítsége nélkül. De ő volt a főnök, és ha a főnök meg az asszisztense együtt érnek el valamit, mindig a főnöké a dicsőség.

A vita, ha ugyan annak lehet nevezni ezt a baráti nézeteltérést, napokon át tartott. A bölcsődében minden rendben ment, nem volt miért aggódniuk. Fogalmuk sem volt arról, hogy egy hajóroncs közeledik, benne egy túlélővel.

És nem sejtette Conway azt sem, hogy két héten belül a kórház egész személyzete meg fogja vetni.